
Szakmai bemutatkozás, motiváció
2006-ban szereztem általános orvosi diplomát a Szegedi Tudományegyetemen. Ezt követően a Ceglédi Kórház kardiológiai és belgyógyászati osztályán dolgoztam, ahol 2011-ben belgyógyászatból szakvizsgáztam. A kórházi évek alatt elsősorban a már kialakult betegségek kezelésével találkoztam, ugyanakkor egyre inkább foglalkoztatott, mi vezetett a betegségek kialakulásához, és mit tehettünk volna korábban a megelőzésükért vagy lassításukért.
Gyermekeim születése után 2017-ben háziorvostanból is szakvizsgát tettem, 2018 óta pedig Ceglédbercelen dolgozom háziorvosként; 2022 óta a körzet a Semmelweis Egyetem oktató családorvosi praxisaként is működik. A háziorvosi munka új perspektívát adott: itt éveken keresztül követhetem ugyanazt az embert és családját, és sokkal korábban felismerhetem azokat a rizikófaktorokat, amelyek később betegségekhez vezethetnek.
2021 óta belgyógyászati szakrendelést is végzek, 90%-ban diabetológiai profillal az abonyi Dr. Kostyán Andor Rendelőintézetben. Ez tovább erősítette bennem azt a meggyőződést, hogy a metabolikus betegségek kezelésében nem koncentrálhatunk kizárólag a laboreredményekre és a gyógyszeres terápiára. A beteg táplálkozása, fizikai aktivitása, testsúlya és a változtatásra való motivációja ugyanúgy a gyógyítás részét kell, hogy képezze.
Orvosként mindig is az a szemlélet vezetett, hogy nem elegendő a tüneteket és a következményeket kezelni: meg kell keresnünk a probléma okát is. A gyógyszeres kezelés sok esetben nélkülözhetetlen, de nem szünteti meg azokat az életmódbeli tényezőket, amelyek a betegség kialakulásához hozzájárultak.
Az életmódorvoslás iránti elköteleződésemhez személyes tapasztalat is kapcsolódik. Férjemmel magunk is életmódot váltottunk több éve, és megtapasztaltuk, hogy a mindennapi szokások tudatos megváltoztatása valódi és fenntartható eredményt hozhat. Tapasztalatainkat később barátainkkal is megosztottuk. Ekkor fogalmazódott meg bennem egyre erősebben, hogy orvosként a tudományosan megalapozott életmódbeli ismereteket mások számára is érthető, személyre szabott és a hétköznapokban megvalósítható formára kell lefordítanom.
Ezt azért is éreztem szükségesnek, mert a betegek ma rengeteg, gyakran egymásnak ellentmondó egészségügyi információval találkoznak. Az orvos feladata ezért nemcsak az információ átadása, hanem annak értelmezése, hitelesítése és a beteg saját élethelyzetére történő lefordítása is.
A sport gyermekkorom óta része az életemnek. Sportos életmódommal magam is szeretnék hiteles példát mutatni arra, hogy az aktív életmód nemcsak ajánlás, hanem a mindennapokban is megvalósítható és örömteli része lehet az életünknek.
2026 tavaszán életmódorvosi licencvizsgát tettem, és ezt a szemléletet már korábban is egyre tudatosabban építettem be a háziorvosi és belgyógyászati munkámba. Célom nem egy újabb „fogyókúrás program” létrehozása volt, hanem egy, a háziorvosi praxis mindennapjaiba beilleszthető prevenciós gyakorlat kialakítása, amelyben a rizikófaktorok felismerése, az egyénre szabott életmódváltás támogatása, a mérhető célok és a hosszú távú utánkövetés egyaránt helyet kap.
A programot közösségi kezdeményezésekkel is kiegészítettem: ennek része lett a Séta az orvossal és az Egészségklub. Egyre inkább azt tapasztalom, hogy a tartós életmódváltáshoz nem elegendő a rendelőben elmondott tanács: közösségre, személyes példára, támogatásra és rendszeres megerősítésre is szükség van.
A prevenció számomra ma már nem egy különálló program, hanem a háziorvosi munka egyik legfontosabb lehetősége. Hiszem, hogy a családorvos különleges helyzetben van: hosszú távú, bizalmi kapcsolatban áll betegeivel, és olyan időpontban tud beavatkozni, amikor még valóban van lehetőség a betegség kialakulásának megelőzésére vagy a már fennálló állapot kedvező irányú megváltoztatására.
Nem csak kezelni szeretnék. Vezetni, tanítani és inspirálni is.
A jó gyakorlat bemutatása – a prevenció a rendelőben és azon kívül
A háziorvosi praxisban nap mint nap találkozom olyan betegekkel, akiknél a már kialakult betegség kezelése mellett az életmód megváltoztatása is alapvető jelentőségű lenne. A túlsúly, a magas vérnyomás, a 2-es típusú cukorbetegség, az emelkedett húgysav- és koleszterinszint sok esetben nem egymástól független problémák, hanem ugyanannak a kardiometabolikus kockázati háttérnek a részei.
A háziorvosi rendelés azonban hagyományosan elsősorban a már kialakult betegségek felismerésére és kezelésére koncentrál. Gyógyszert rendelünk, laborvizsgálatot kérünk, kontrollálunk, és amikor szükséges, szakorvoshoz irányítjuk a beteget. Ezek természetesen nélkülözhetetlen feladatok. Egyre inkább azt tapasztaltam azonban, hogy önmagában a diagnózis felállítása és a gyógyszeres kezelés nem feltétlenül elegendő ahhoz, hogy a beteg hosszú távon változtatni tudjon az életén.
A kérdés számomra az lett: hogyan lehet a prevenciót a háziorvosi praxis mindennapi működésének részévé tenni úgy, hogy az ne egy újabb, különálló program legyen, hanem valóban működő betegúttá váljon?
Ennek kialakítását a saját praxisom adottságaiból indítottam el. Ceglédbercelen 1950 fős felnőtt háziorvosi körzetben dolgozom, munkámat 2 szakápoló segíti. A praxis beteganyagában jelentős a krónikus, részben életmóddal összefüggő betegségek aránya: közel 38 %-a hypertoniás, 9 % -a diabeteses, 33 % pedig mozgásszervi betegséggel él. A vidéki környezet ugyanakkor sajátos lehetőségeket és korlátokat is jelent. A szakorvosi és kórházi ellátás 11–15 km-re érhető el, a dietetikushoz vagy gyógytornászhoz való hozzáférés korlátozott, ezek igénybevételéhez a lakosoknak utazniuk kell, és a betegek egészségműveltsége, társadalmi helyzete, valamint életkörülményei is nagyon különbözőek. Ugyanakkor rendelkezésre áll egy olyan erőforrás, amelyet korábban talán kevésbé használtunk ki: a kisebb közösség ereje és a természeti környezet.
Ezért nem egyetlen módszerre építettem, hanem fokozatosan, egymásra épülő elemekből álló prevenciós rendszert alakítottam ki.
Személyre szabott életmódorvosi konzultáció
A folyamat első lépése a beteg kardiometabolikus kockázatának felismerése és objektív felmérése volt. A konzultáció során nemcsak a testsúlyt mértem és a BMI-t számoltam, hanem derékbőséget, vérnyomást, éhgyomi vércukrot, HbA1c-t és egyéb metabolikus paramétereket is. Indokolt esetben ABPM, otthoni vérnyomásmérés, boka-kar index vagy nyugalmi EKG is része volt a felmérésnek. A következő lépés azonban már nem egyszerűen az volt, hogy elmondtam a betegnek, mit kellene tennie. A 15–20 perces, előre egyeztetett konzultációkon a motivációs interjú módszerét alkalmaztam. Ennek során nem kész megoldásokat kínáltam a betegnek, hanem nyitott kérdésekkel, aktív hallgatással és visszatükrözéssel segítettem abban, hogy maga fogalmazza meg, miért szeretne változtatni, milyen akadályokat lát, és mi az, amivel reálisan el tud kezdeni foglalkozni. A motivációs interjú során nem a meggyőzés vagy a kész tanácsok átadása a cél, hanem a beteg saját motivációjának feltárása és erősítése. Az úgynevezett változási beszédre („change talk”) építve segítettem a beteget abban, hogy saját szavaival fogalmazza meg a változás előnyeit, miközben az ambivalenciájának is teret adtam. A beteg autonómiájának tiszteletben tartása számomra különösen fontos: nem én mondom meg, mit kell tennie, hanem abban segítem, hogy megtalálja azt a következő lépést, amelyet valóban sajátjának érez és képes megvalósítani. Fontosnak tartom annak felismerését is, hogy a változásra való készenlét nem mindenkinél azonos: más megközelítést igényel az, aki még nem látja szükségesnek a változtatást, az, aki már fontolgatja, és az, aki készen áll a konkrét lépések megtételére. Nem szerettem volna a beteget egy olyan változásba belehelyezni, amelyre még nem áll készen; először a beteg változásra való készültségéhez igazítottam a kommunikációt. Ha megszületett a változtatás szándéka, közösen SMART-célokat (Specific – Measurable – Achievable – Relevant – Time-bound,) határoztunk meg: olyan célokat, amelyek konkrétak, mérhetők, elérhetők, reálisak és időben meghatározottak. Nem az volt a cél, hogy a beteg egyik napról a másikra „tökéletes életmódot” alakítson ki, hanem hogy olyan kis, konkrét lépést válasszon, amely a saját élethelyzetében valóban megvalósítható. Például nem egyszerűen azt fogalmaztam meg, hogy „többet kell mozognia”, hanem azt, hogy a következő hetekben heti három alkalommal 30 percet sétáljon. Több esetben a páciens által vezetett táplálkozási naplót együtt néztük át. Nem általános diétás javaslatot tettem, hanem – a helyi sajátosságokat ismerve – konkrétan megbeszéltük, mit mire cserélhet az étrendjében, és milyen alternatívát választhat vásárláskor.
A következő találkozáskor ezeket a célokat közösen értékeltük: mi valósult meg, mi jelentett nehézséget, mi működött jól, és szükséges-e módosítani a következő lépésen. Így a konzultáció nem egyszeri életmódtanácsadás, hanem folyamatos, visszacsatoláson alapuló változáskísérés volt. Ez lehetővé tette a visszaesések felismerését is, amelyeket a pácienssel együtt nem kudarcként, hanem a változási folyamat részeként kezeltünk.
Ez a szemlélet számomra alapvető különbség a hagyományos „életmódtanácsadáshoz” képest: nem egyszeri tanácsot szerettem volna adni, hanem folyamatot szerettem volna kialakítani.
A jó gyakorlat eredményessége – mérhető változások a praxisban
A program első időszakában a praxisomban 2024. január 1-jétől 501, 30 feletti BMI-vel rendelkező beteg jelent meg a rendelésemen. Közöttük a legmagasabb BMI 62,27 volt, az átlagos BMI 34,9, az átlagéletkor 56 év, az átlagos testsúly pedig 98,8 kg. A csoportban 265 nő és 236 férfi szerepelt.
Ebből a betegkörből 124 fővel kezdtem meg a strukturált utánkövetést: 72 nővel és 52 férfival. A tervezett követés során háromhavonta történt vizit és antropometriai mérés, a betegek bevonása pedig folyamatosan, a rendelési találkozások alkalmával történt. A következő kontrollvizitre 76 beteg tért vissza, 47 nő és 29 férfi, ami 61,29%-os megtartási arányt jelentett. Ebben kiemelkedő szerepük volt a mellettem dolgozó nővéreknek. A kontrollcsoport átlagos BMI-je 32,3 volt.
A követési időszak 18 hónap volt, ugyanakkor nem minden beteg jelent meg minden három hónapos kontrollon. A 76 kontrollvizitre visszatérő beteg közül 28 fő (37%) több mint 5 kg-ot fogyott, míg 48 fő (63%) esetében 5 kg-nál kisebb súlycsökkenést mértem.
A több mint 5 kg-ot fogyó 28 beteg között 20 nő és 8 férfi volt. A nők átlagéletkora 42,3 év, a férfiaké 46,4 év volt. Ebben a csoportban az átlagos testsúlycsökkenés 8,15 kg, az átlagos haskörfogat-csökkenés 8,8 cm volt. A csoportból 19 beteg 2-es típusú diabetesben szenvedett; náluk a HbA1c érték 0,3–0,6 százalékponttal javult.
Ezek az eredmények számomra azt mutatják, hogy egy vidéki háziorvosi praxisban, külön prevenciós infrastruktúra nélkül is megvalósítható olyan strukturált életmódorvosi gondozás, amelynek mérhető antropometriai és – diabetesben – anyagcsereeredményei is vannak.
Ugyanakkor az adatok egy másik fontos tanulságra is felhívják a figyelmet: a hosszú távú megtartás és a motiváció fenntartása legalább akkora kihívás, mint maga a kezdeti fogyás. A 61,29%-os kontrollmegjelenés és az eredmények megoszlása azt jelzi, hogy az életmódváltás nem egyszeri beavatkozás, hanem folyamatos támogatást és utánkövetést igénylő folyamat. Ezért is fontos, hogy az életmódorvoslás nem különíthető el az eredményes alapellátástól.
Ezt a felismerést követte a következő lépés: az egyéni konzultációk mellé közösségi programokat kezdtem építeni.
A rendelőből kilépve – közösségi prevenció
Az egyéni konzultációk során hamar világossá vált számomra, hogy a tartós életmódváltásnak van egy olyan része, amelyet a rendelőben, négyszemközt nehéz megadni: a közösségi támogatás és a társas kapcsolatok.
Ezért csatlakoztam a „Séta az orvossal” programhoz, amely 2025 óta havonta biztosít rendszeres találkozási lehetőséget. Egy-egy alkalmon körülbelül 25–45 résztvevő jelent meg. A séta egyszerre jelent mozgáslehetőséget, kötetlen orvos–beteg kapcsolatot és közösségi élményt. Sétáltunk és sétálunk melegben, hidegben, szélben; fiatalok, idősek, és sokszor négylábú társaik is csatlakoznak. Régi ismerősök találtak újra egymásra, egykori munkatársak beszélgethettek ismét, és kisebb közösségek önállóan is rendszeresebben indultak sétálni, rövidebb-hosszabb távokra.
Ezzel párhuzamosan havonta Egészségklubot is szerveztem, ahol az életmóddal, táplálkozással, stresszel, mozgással és az alvással kapcsolatos témákat dolgoztuk fel. Ezeken az alkalmakon általában 20–40 ember vett részt.
A két forma más módon, de ugyanazt a célt szolgálja: az egészségfejlesztést kiemelni az egyéni orvos-beteg találkozás keretei közül, és a mindennapi élet részévé tenni.
A vidéki környezetben ehhez nem feltétlenül van szükség új infrastruktúrára. A séta helyszíne lehet a település utcája – például advent idején a kivilágított, díszített, számozott ablakok útvonala – vagy a környék természeti lehetőségei, például a szőlők, dombok, halastavak és kiserdők. Az Egészségklub pedig megszervezhető a helyi közösség számára elérhető térben, esetemben a Ceglédberceli Művelődési és Kultúrházban. Így olyan erőforrásokat használtam, amelyek már rendelkezésre álltak: a természetet, a közösséget, a helyi sajátosságokat és a háziorvos–beteg kapcsolatot.
A jó gyakorlat újszerűségének, társadalmi és szakmai jelentőségének bemutatása
Az általam kialakított prevenciós gyakorlat legfontosabb hozzáadott értékét abban látom, hogy a prevenciót nem különálló, időszakos programként kezeli, hanem beépíti a háziorvosi praxis mindennapi működésébe. A háziorvos olyan helyzetben van, amelyben hosszú távon követheti a beteget, ismeri annak életkörülményeit, családi és szociális hátterét, és gyakran már akkor találkozik a kockázati tényezőkkel, amikor a későbbi krónikus betegség még megelőzhető vagy kedvezően befolyásolható. Véleményem szerint ezt a lehetőséget a mindennapi alapellátásban a jelenleginél tudatosabban kellene kihasználni. A praxisomban ezért az életmódorvoslást nem egy újabb, a hagyományos ellátástól elkülönülő szolgáltatásként szerettem volna létrehozni. A célom az volt, hogy a prevenció ugyanúgy a betegellátás részévé váljon, mint a vérnyomásmérés, a laboreredmények értékelése vagy a gyógyszeres kezelés. A kardiometabolikus kockázat felismerése után a beteg nem pusztán egy általános életmódtanácsot kap, hanem lehetőséget arra, hogy személyre szabottan, konkrét célok mentén, utánkövetéssel kezdjen változtatni. Ez a szemlélet a praxisban már mérhető eredményeket is hozott. A kapott adatokat nem kontrollált tudományos vizsgálat eredményeként értelmezem, hanem a praxisban alkalmazott programhoz kapcsolódó, valós élethelyzetben megfigyelt mérhető változásokként.
A népegészségügyi jelentőséget elsősorban az adja, hogy a módszer nem csupán a már kialakult betegségek kezelésére reagál, hanem a kockázati állapotban lévő embereket is megpróbálja elérni. A praxisban jelentős számban vannak jelen krónikus betegek, akiknél az életmód megváltoztatása a gyógyszeres kezelés mellett is fontos része lehet a betegségmenedzsmentnek. A prevenció szempontjából ugyanakkor nemcsak azok fontosak, akiknél már diagnózis született. Legalább ilyen lényeges azoknak a betegeknek az elérése, akiknél már jelen vannak a kockázati tényezők, de még nem alakult ki súlyos krónikus betegség vagy maradandő szövődmény. A háziorvosi praxis erre különösen alkalmas helyszín, hiszen az egészséges egyénekkel való rendszeres találkozások során – például gépjármű-alkalmassági vizsgálat vagy hozzátartozói ügyintézés kapcsán – lehetőség nyílik a rizikófaktorok korai felismerésére és a beavatkozás fokozatos megkezdésére.
A program másik fontos népegészségügyi értéke az egészségműveltség fejlesztése. A betegek ma hatalmas mennyiségű, sokszor egymásnak ellentmondó táplálkozási és életmódbeli információval találkoznak. Az orvos szerepe ezért nem merülhet ki abban, hogy megmondja, mit kellene tenni. Segítenünk kell a betegnek abban is, hogy felismerje a hiteles információt, megértse annak jelentőségét, és saját élethelyzetére tudja alkalmazni.
A közösségi programok ezt a hatást tovább erősítik. A Séta az orvossal és az Egészségklub nem kizárólag azoknak szól, akik már valamilyen krónikus betegségben szenvednek. A rendszeres séta, az egészségügyi témákról folytatott beszélgetések és az egészségklub alkalmai olyan alacsony küszöbű lehetőséget teremtenek, amelyhez nem szükséges betegnek lenni, sportolónak lenni vagy speciális felszereléssel rendelkezni. A programok ezáltal a megelőzést közelebb viszik a lakosság mindennapi életéhez.
A program egyik legfontosabb jellemzője, hogy nem igényel külön prevenciós intézményt vagy költséges infrastruktúrát. A kiindulópont maga a háziorvosi praxis és az ott rendelkezésre álló szakmai tudás, idő és betegkapcsolat. A módszer gyakorlati megvalósíthatóságának fontos eleme, hogy nem szükséges minden beteg számára ugyanazt a programot biztosítani. A beteg aktuális állapota, motivációja és lehetőségei alapján lehet meghatározni a következő lépést. Valaki számára ez kezdetben napi néhány perccel több mozgás, másnak a cukrozott italok elhagyása, a rendszeresebb étkezés vagy a táplálkozási napló vezetése lehet. A cél nem egy előre elkészített „életmódcsomag” követése, hanem olyan változás elindítása, amelyet a beteg saját életében képes fenntartani. Ugyanígy a közösségi elem sem igényel komoly beruházást. Egy séta megszervezéséhez nincs szükség edzőteremre vagy speciális eszközökre. A helyi környezet, a település utcái, a környező természeti területek használhatók. Az Egészségklub pedig a helyi közösségi térben szervezhető meg.
A fenntarthatóságot azért tartom különösen fontosnak, mert egy prevenciós program értéke nem pusztán abban mérhető, hogy elindítható-e, hanem abban is, hogy egy, két vagy akár öt év múlva is működtethető-e. A program hosszú távú működéséhez folyamatosan lehetőség nyílik új páciensek bevonására, ugyanakkor fontosnak tartom azoknak a betegeknek az újbóli megszólítását is, akik korábban már bekapcsolódtak, de időközben lemorzsolódtak. A közösségi programok és az újabb személyes megkeresések lehetőséget teremthetnek arra, hogy érdeklődésüket ismét felkeltsük, és újra bekapcsolódjanak a változás folyamatába.
Az általam kialakított modell egyik legfontosabb erőssége, hogy a meglévő alapellátási struktúrára épít. Nem külön épület, drága eszközpark vagy nagyszámú új munkatárs szükséges hozzá. A konzultációk a háziorvosi praxis keretei között történnek, az utánkövetés a már egyébként is szükséges betegtalálkozásokhoz kapcsolható, a közösségi programok pedig a helyi adottságokra épülnek. A közösségi programok fenntarthatóságát pedig éppen az adja, hogy nem egyszeri rendezvényként, hanem rendszeres, kiszámítható alkalomként működnek.
A program egyik legfontosabb célja számomra nem egy kizárólag Ceglédbercelen működő modell létrehozása, hanem annak megmutatása, hogy a prevenció milyen elemei illeszthetők be egy átlagos háziorvosi praxis működésébe.
Nem gondolom, hogy minden településen ugyanazokat a programokat, ugyanazon a módon kell megvalósítani. Éppen ellenkezőleg: a modell akkor lehet valóban adaptálható, ha nem egy merev, mindenhol változtatás nélkül alkalmazandó protokollként tekintünk rá. A lényeg az alapelvek megtartása: a kockázati állapot korai felismerése, az objektív kiindulási állapot felmérése, a beteg motivációjához igazodó kommunikáció, konkrét és mérhető célok kitűzése, rendszeres utánkövetés, valamint az egyéni ellátás közösségi támogatással történő kiegészítése.
Egy kisebb praxis akár egyetlen havi életmódorvosi konzultációs blokk és egy rendszeres séta megszervezésével is elindulhat. Egy nagyobb praxis több beteget vonhat be, illetve dietetikussal, gyógytornásszal vagy más szakemberrel bővítheti a programot. A település adottságaihoz igazítható a közösségi helyszín és a program tartalma is.
Nem egy kész programcsomagot szeretnék átadni más háziorvosoknak, hanem egy olyan szemléletet és működési modellt, amelyet saját praxisuk lehetőségeihez tudnak igazítani.
Számomra ennek a gyakorlatnak a legfontosabb üzenete az, hogy a prevenció nem feltétlenül pénz- és infrastruktúraigényes kérdés. Sokkal inkább szemlélet kérdése: felismerjük-e a lehetőséget a mindennapi betegellátásban, és képesek vagyunk-e a háziorvosi kapcsolatot a gyógyítás mellett a változás támogatására is használni.