Egyetemi diplomát Summa cum laude eredménnyel szereztem 1988-ban. Az egyetem elvégzését követően 1988 októberében a Petz Aladár Megyei Kórházban kezdtem meg orvosi tevékenységemet.
A Petz Aladár Megyei Oktató Kórház II. Pszichiátriai és Mentálhigiénés Osztályán Dr. Ostorharics-Horváth György vezetése alatt 1991. január 1-jén kezdtem dolgozni. Pszichiátriai szakvizsgát 1994 májusában tettem a Haynal Imre Egészségtudományi Egyetem Pszichiátriai szakán.
Neurológiai szakmai gyakorlatomat a kórház neurológiai osztályán töltöttem, szakvizsgát 1999-ben tettem a Haynal Imre Egészségtudományi Egyetem Neurológiai Tanszékén.
1999. szeptember 1-től a győri Petz Aladár Megyei Oktató Kórház I. sz. Pszichiátriai és Mentálhigiénés Osztályának vezetésére kaptam megbízást. 2000. szeptember. 1-től lettem az osztály kinevezett osztályvezető főorvosa. Az osztály vezetése mellett a nagy forgalmú szakambulancia, az osztályhoz szervezett nappali kórház, valamint a téti pszichiátriai rehabilitációs részleg irányítását is végzem. 2011 áprilisában az Intézményben működő három pszichiátriai osztály összevonásra került, és változatlan ágyszámmal egy osztályként működik tovább. Megbízást kaptam az osztályok átszervezésére, illetve az új pszichiátriai osztály vezetésére.
1997-ben Intézményi Manager Program résztvevőjeként a SOTE által szervezett Egészségügyi Manager képzésben szereztem képesítést.
A szakirányú továbbképzés és tanfolyamok elvégzése után pszichiátriai rehabilitációból 2005-ben szakvizsgát tettem.
2010 októberében a Petz Aladár Megyei Oktató Kórház Főigazgató Főorvosának megbízása alapján kidolgoztam az intézmény klinikai kutatásokkal kapcsolatos eljárási rendjét. Az Intézmény Tudományos Tanácsa által elfogadott eljárási rend alapján, 2011. január 1-től a vezetésem alatt álló Humán Klinikai Vizsgálatok Regisztrációs Központja bonyolítja a klinikai vizsgálatok szerződéskötését, engedélyezését és a vizsgálatok folyamatának ellenőrzését.
2006 óta pszichiáter szakorvosként a győri Egyesített Egészségügyi Szociális Intézmény Idősek Otthona, illetve a Dr. Piróth Endre Mentálhigiénés Otthon munkájában szaktanácsadóként működök közre.
A Téti Kistérségek Gyermekjóléti és Szociális Intézménye által szervezett közösségi pszichiátriai ellátás munkájában pszichiáter szakorvosként 2006 óta veszek részt.
A klinikai farmakológiához szükséges elméleti és gyakorlati feltételek teljesítése után 2011-ben sikeres szakvizsgát tettem.
Addiktológiából 2016-ban szakvizsgáztam.
Tudományos tevékenységként az osztály gyógyszerkutatási programjaiban veszek részt vizsgálatvezetőként évek óta. Saját kutatást a demencia és pszichiátriai rehabilitáció területén végzek.
2009. óta francia-magyar közös projektben veszek részt a demencia betegség felismerése és kezelése témakörben.
2011-től vezető koordinátora vagyok a szkizofrén betegek antipszichotikus kezelését összefoglaló vizsgálatnak.
Tagja vagyok a Magyar Pszichiátriai Társaság Vezetőségének.
Az MPT Nyugat- magyarországi Tagozatának a titkári feladatait látom el.
Tagja vagyok a Magyar Epilepsziaellenes Ligának és a Magyar Pszichofarmakológiai Egyesületnek.
2009-ben beválasztottak a Magyar Ideg-Elmeorvosok Társaságának Alzheimer-kór Szekciója vezetőségének a tagjai közé.
2014-2019-ig pszichiátria szakterületen Győr-Moson-Sopron megyei szakfőorvosi tevékenységre kaptam megbízást. 2019-től addiktológia szakterületen országos szakfelügyelői feladatokat látok el.
2008 óta a Széchenyi Egyetem Sporttudományi- és az Egészségtudományi tanszéken oktatok rehabilitáció, addiktológia és pszichiátria tárgyakat. A 2021/2022-es tanévben a hallgatók az egyetem legjobb előadójának választottak.
2019-től a Brenner János Hittudományi Főiskolán pszichológiát oktatok.
Középiskolás éveim alatt, pannonhalmi bencés diákként megtanultam, hogy a kommunikáció milyen fontos az életünkben. Az ottani benyomások meghatároztak a hivatásom választásában. Az egyetem elvégzése után, egy rövid kitérővel, megtaláltam a helyem. A számomra nagyon fontos kommunikációt a mindennapi munkámban, hivatásomban tudom hasznosítani, a szavak erejével gyógyítani. Hiszem, hogy bármilyen problémát, nehéz helyzetet a megfelelő kommunikációval meg lehet oldani, legyen szó akár betegekről, akár kollégákról.
A fiatalok egyetemi oktatása során a komplex képzésből kiemelem a kommunikáció fejlesztését. Folyamatosan figyelem a diákok reakcióit, figyelmét, együttműködését. Célom az, hogy munkájuk során még sikeresebbek legyenek hivatásuk során. Pszichodráma alkalmazásával konkrét helyzetek gyakorlatával tudom fejleszteni a viselkedésüket.
Az egyetemen kívül középiskolákban is vállalom a fiatalok oktatását, fejlesztését, felvilágosítását. Szakmai tapasztalatom alapján konkrét esetekről számolok be, melyek segítségével elsősorban a függőségek megelőzése a célom. Az etil-, és drogdependencia mellett a gyógyszerfüggőség, valamint már a fiataloknál megnyilvánuló nethasználat következtében megnyilvánuló zavarok prevenciója a legfőbb feladat.
A felgyorsult világ, a közösségi médiák elterjedése és egyre fiatalabb korban való használata miatt a fiatalok egyre nagyobb veszélynek vannak kitéve. A Covid járvány, a bezártság szintén jelentős megterhelést rótt a lakosságra. Pszichiátriai osztályokon látjuk ennek a következményeit. Jelentősen megnövekedett a mentális betegségek, szerhasználat miatt bekerülő fiatalok száma. Fontos, hogy beszéljünk az aktuális eseményekről, próbáljunk segíteni a rászorulóknak. Rendszeresen tartok előadásokat iskolákban, adok interjúkat a helyi médiákban, melyekben felhívom a lakosság figyelmét a veszélyekre a drogfogyasztás, az iskolai zaklatás, bántalmazás, mentális egészség vonatkozásában. Meg kell találni az utat a lakossághoz és minden kommunikációs lehetőséget felhasználni annak érdekében, hogy a kockázati tényezőket csökkentsük.
Egy 2019-es felmérés szerint a magyar serdülők 4,9, a 18–34 éves korosztály tagjainak pedig 4 százaléka fogyasztott már életében valamilyen szintetikus kannabinoid kábítószert. Míg korábban a kábítószerek drágák voltak, ma már olcsók és sajnos online is könnyen beszerezhetők. Ráadásul a „gyártók” folyamatosan újabb pszichoaktív szereket fejlesztenek ki, amelyeket – a már meglévőkhöz hasonlóan – gyakran csábító nevekkel igyekeznek vonzóvá tenni. A drogok károsítják az agyi mezolimbikus rendszert. Ennek következtében torzul a személyiség, a fogyasztók 10 százalékánál pedig skizofrénia alakul ki, ami sokaknál akkor sem szűnik meg, ha az illető már leszokott. Cáfolom azt a vélekedést, hogy a marihuána nem káros: egyrészt éppúgy kiválthat skizofréniát, másrészt az első lépcsőfokot jelentheti a keményebb drogokhoz. Hasonló a helyzet az alkoholnál: az akár csak kismértékű, de napi fogyasztásból könnyű átcsúszni a nagyobb adagok, így az alkoholizmus felé. Ennek nemcsak az az oka, hogy a szervezet hozzászokik az adott mennyiséghez, hanem az is, hogy az alkohol szintén károsítja az agyi mezolimbikus rendszert, erősítve a sóvárgás érzetét. „A legokosabb egyáltalán nem inni”. Osztályunkra rendszeresen kerülnek olyan diákok, fiatalok, akik rohamivás miatt lettek rosszul.
Számos más szer és tevékenység okozhat függőséget, így a gyógyszerek, a szerencsejátékok, de létezik munkaalkoholizmus is. A fiatalokra nagy veszélyt jelent a netfüggőség, amivel nem történik baj, ha betartjuk a következőket. Eszerint a „bármikor fogyasztható” kategóriába tartoznak a podcastek, a családtagokkal, barátokkal való videócsetelés, a hangoskönyvek, a tanulásra, alkotásra, kreativitásra ösztönző felületek. „Mérsékelten fogyaszthatók” az interaktív videójátékok, a közösségi platformokon aktív kapcsolódás másokhoz, az életkornak megfelelő filmek nézése, az interaktív e-könyvek használata. „Ritkán fogyasztandók” az agresszív játékok, a közösségi platformok passzív használata (azaz a „görgetés”), míg teljes mértékben „kerülendő” az étkezés közbeni vagy lefekvés előtti netezés, illetve a háttérben bekapcsolt tévé. Az alvászavar egyik kiváltó oka is a túlzott nethasználat.
A sportolás rendkívül jót tesz testi és lelki állapotunknak, miként nagyon hasznos a baráti, családi kapcsolatok ápolása is. H valakiről úgy gondoljuk, függővé vált, a barátoknak van a legnagyobb esélyük arra, hogy meggyőzzék, és belássa, szakemberhez kell fordulnia.
Az elmúlt évtizedekben az orvos-beteg kapcsolata megváltozott. A korábbi alá-fölérendeltségi viszonyt felváltotta a tájékoztatott beleegyezésen alapuló orvoslás. Általánosan elmondható, hogy gyógyítási szempontból eltolódás vehető észre a biomedikális szemlélettől a bio-pszicho-szociális modell felé, amely komplexebb és személyesebb kapcsolatot feltételez az orvos és páciense között. A pszichiátria speciális terület ebben a vonatkozásban is. A betegek sok esetben nem rendelkeznek betegségbelátással, gyakran veszélyeztető magatartás miatt akaratuk ellenére történik kezelésük, természetesen törvényi szabályozás mellett. Negatív irányban változott az orvos- beteg kapcsolat, ennek javítása a kommunikáció fejlesztésével lehetséges csak. Minden esetben elsődleges célom a beteg bizalmát és együttműködését megnyerni, mivel csak ebben az esetben tudunk gyógyulást illetve kompenzált állapotot elérni.
Gyógyszeres kezelés önmagában elégtelen, emellett minden ellátás során elengedhetetlen a pszichoterápia. A páciensek meggyőzésekor is komoly kihívás a betegségbelátás elfogadása, valamint a komplex kezeléssel való együttműködés.
Gazdasági és marketing szempontból is változások tapasztalhatók: az egészségügy egyre inkább szolgáltatásként jelenik meg. Ennek eredményeképp nagyobb hangsúly kerül az igénybe vevői elégedettségre, a személyes kapcsolatmenedzsmentre és a kockázatkommunikációra. A megfelelő kommunikációt és a páciensek döntési folyamatba való bevonását – a nemzetközi irodalom alapján – egyre szélesebb körben tekintik olyan tényezőknek, amelyek elősegíthetik a gyógyítási/gyógyulási folyamat sikerességét és a felek elégedettségének növelését. Fontos eleme mindennek a páciensek egészséggel és egészségüggyel kapcsolatos szemlélete, valamint együttműködési hajlandósága, amelyek nemcsak befolyásolhatják a kommunikációt, de annak következményei is lehetnek és végső soron az eredményességhez is hozzájárulhatnak. Ha pedig mindezek olyan tényezők, amelyek elősegítik az egészségügyi kimenetek javítását, ezzel javítva a páciens-biztonságot, csökkentve a visszaesések, kórházi felvételek, komolyabb beavatkozások számát (amelyeknek komoly gazdasági hozadékai is vannak), úgy vélem, érdemes részletesen foglalkozni ezzel a folyamattal.
A kommunikációban az empátia fokozott felhasználása szükséges. Az empátia lényegében a beteg egyéni kommunikációs kódrendszerének megértéséhez ad kulcsot, mert így lehet megérezni a mögöttes értelmet, az érzelmi indítékokat, a rejtett szándékokat, és így lehet felfogni a szorongást és a feszültségeket is.
A beteggel kapcsolatos kommunikáció mellett egyre nagyobb szerepe van a hozzátartozókkal való kommunikációnak, tájékoztatásuknak. Aggódnak beteg hozzátartozóikért, az interneten sok mindennek utána olvasnak, tájékozottnak érzik magukat a betegségekkel, kezelésekkel kapcsolatosan. Elvárásaik vannak az egészségügyi személyzet felé, melyek sokszor irreálisak. A bizonytalanságuk, az irreális elvárások, esetleg a saját bűntudatuk miatt előfordulnak a személyzet és a hozzátartozók között konfliktusos helyzetek, melyek akár későbbi peres eljárásokhoz vezethetnek.
A járvány a bizonytalanságokat felerősítette. Ismeretlen volt a betegség, annak kimenetele, látogatási tilalom volt elrendelve. A betegekkel szinte nem tudtak kapcsolatot kialakítani családtagjaik.
2020 nyarán a nagyszámú fertőzések miatt szükségessé vált egy COVID Pszichiátriai részleg kialakítása, ahol az orvosi feladatokat szinte egy személyben láttam el. Kialakítottam egy olyan munkarendszert, amelynek jelentős idejét a hozzátartozók tájékoztatása jelentette. Napi vizitek után minden alkalommal felhívtam a beteg által megjelölt személyt telefonon és tájékoztattam őket a kezeltek aktuális állapotáról. Az egyetlen kapocs ebben a nehéz időszakban én voltam. Aggódásuk oka nem csak az volt, hogy nem látogathatták a beteget. A családokat megterhelő pszichiátriai betegség mellett a COVID fertőzéssel járó nehézségekkel is meg kellett küzdeniük. A betegség ismeretlen volt, a médiában, környezetükben nagyon sok tragédiával találkoztak. Féltek attól, hogy nem tudnak találkozni egymással, nem látják hozzátartozójuk állapotát. Sajnos sok esetben halálesetet kellett közölni. Az elfogadást megnehezítette, hogy családtagjuktól nem tudtak elbúcsúzni.
Az ápolókra is hatalmas teher hárult. Az ismeretlentől való félelem az ő munkájukat is megnehezítette. A megfelelő járványügyi szabályok betartása, a védőfelszerelések használata, a saját egészségi állapotuk védelme hihetetlen nagy pszichés és fizikai megterhelést jelentett. Mindenki fáradt és túlterhelt volt. Ebben az időszakban ők voltak a betegek „hozzátartozói”. Ők voltak, akikkel az ápoltak kapcsolatba tudtak lépni. Ők voltak, akik végig követték a gyógyulási folyamatot, annak minden nehézségével együtt. És ők voltak, akik a nehézségek mellett nagyon sok esetben kellett, hogy átéljék, hogy minden erőfeszítés ellenére a beteg elhunyt. A család helyett ott voltak a haldokló mellett. A hatalmas megterhelés mellett nem volt már kapacitásuk a telefonok felvételére, az aggódó hozzátartozók megnyugtatására.
A járvány időszaka alatti tartós, krónikus stressz során a szervezet egyszerűen kimerült abban a felfokozott lelki és mentális készültségben, amelyet stresszhelyzetben mozgósítunk. Ráadásul a helyzet önmagában is szorongáskeltő volt, hiszen még számunkra is ismeretlen „ellenséggel” kellett felvenni a harcot, mi magunk is fokozott fertőzésveszélynek voltunk kitéve. A járvány minden egészségügyi dolgozót megviselt lelkileg, mentálisan. Mindenki másképp tudott megküzdeni a nehézségekkel. Egyértelmű védő szerepe volt a kiégéssel szemben a jó munkahelyi légkörnek, melynek fontos eleme volt a megfelelő kommunikáció. Fontos volt a szupervízió, hogy a leginkább stresszes helyzeteket fel tudják dolgozni az orvosok és az ápolók. Bálint-csoportokban lehetőség nyílt a konfliktusos helyzetek elemző megbeszélésére, hosszú távon segítve a kommunikáció, szakmai és személyes kompetencia fejlődését, az önismeret mélyülését, konfliktuskezelési repertoár gazdagítását.
A látogatási tilalom megszűnése után azt a visszajelzést kaptam az ápoló kollégáktól, hogy egyre gyakrabban fordul elő, hogy látogatási idő alatt tőlük szeretnének olyan tájékoztatást kapni a betegek állapotáról, mely nem a kompetenciájuk. Az ápolók természetesen nem adnak tájékoztatást, kérik a hozzátartozókat, hogy a kezelőorvost keressék fel, mely az esetek nagy részében nem történik meg. A túlterhelt ápolók nehezen tudják kezelni a rajtuk lecsapódó számonkéréseket, egyre több a konfliktusos helyzet. Sokszor érzik, hogy nekik kell esetleg magyarázkodni az orvosok helyett. Az egészségüggyel szemben lévő negatív indulatok rajtuk csapódnak le.
Bevezettem azt a gyakorlatot, hogy minden hétköznap látogatási idő alatt fekvőbeteg részlegeinken végig megyek. Nem várom meg, hogy a hozzátartozó felkeresse a kezelőorvost, hanem megszólítva őket megkérdezem, hogy van-e bármilyen jellegű kérdése, kérése a beteg állapotával, kezeléssel kapcsolatosan. A közös beszélgetések a beteg gyógyulási idejét csökkentik, együttműködését növelik. A tájékoztatás a beteg előtt történik, az ő belegyezésével. Osztályunk orvosaitól szintén azt kérem, hogy látogatási időben legyenek az osztályon és keressék a hozzátartozókat.
Az elmúlt hónapok tapasztalata alapján elmondhatom, hogy a betegek és hozzátartozóik hálásak a kapott információkért. Az ápolókat már nem keresik orvosi jellegű kérdéseikkel, nem fogalmaznak meg vádat a kezeléssel kapcsolatban. Az ápolók is nyugodtabbak, nem érzik, hogy rajtuk kérnek számon dolgokat. Ők sem fogalmaznak meg indulatot, javult a szakdolgozók és az orvosok közötti munkakapcsolat.
Bebizonyosodott, hogy a megfelelő kommunikációval a beteg- és a hozzátartozói panaszt a minimálisra lehet csökkenteni, melynek hosszútávon is jelentősége van. Csökken a panaszos esetek száma. Az elégedett betegek, hozzátartozók egyre kevésbé fogalmaznak meg negatív véleményt az egészségügyi ellátással kapcsolatban.
Véleményem szerint az osztályunkon alkalmazott gyakorlat alkalmazása más szakterületeken is hasznos lehet. Minden betegnek, hozzátartozónak szüksége van arra, hogy megkapják a megfelelő tájékoztatást. Az elmúlt években az egészségügy megítélése negatív irányba változott. A dolgozók túlterheltek, türelmetlenek. A magas színvonalú szakmai tevékenység a nem megfelelő kommunikációval háttérbe szorul. A hozzám eljutó betegpanaszok nagy része, amennyiben a beteg és a hozzátartozója megkapta volna a megfelelő tájékoztatást, megelőzhető lehetett volna.
A szomatikus jellegű osztályok kollégáit tréningek tartásával tudnánk segíteni. Amennyiben megtanulnák a helyes kommunikációs technikákat, javítanák munkájuk eredményességét, a betegelégedettséget és hosszútávon az egészségügy megítélését is.
Bízom benne, hogy az általam bevezetett nagyon egyszerűen megvalósítható gyakorlatot megismerik, és egyre többen alkalmazzák.
A napi 1 óra ráfordított idő soknak tűnhet, azonban hosszútávon mindenképpen pozitív hatással bír.
A kommunikációnak nem csak a betegtájékoztatásban van szerepe. Fontos a kollégáinkkal való kapcsolattartás, valamint a burn out szindróma kialakulásának megelőzése is.
Az egészségügyben dolgozók fokozottan vannak kitéve a kiégés szindrómának. A sok stressz, a munkában hiányos teljesítménymérés (kontroll), ha nem kapunk elég visszajelzést, megerősítést, a bizonytalan a társadalmi presztízs, ha a bérezés nem megfelelő, túl hosszú a munkaidő, az extra igénybevétel mellett nagy felelősség hárul rá a munkakörében, gyakran él meg krízishelyzetet, emellett pedig akár adminisztratív terhek is nyomják a vállát, ami fokozza a kockázatot. A munkahelyi kapcsolatok megromlanak, az önértékelés csökken. A megfelelő kommunikációval sokat tudunk tenni a burn out megelőzésében. Lehetőséget kell adni a ventillálásnak, meg kell tanulnunk a konfliktusainkat rendezni.
Amennyiben már kialakult a betegség, az intézmény dolgozóinak tudunk segítséget nyújtani.
Egy ilyen típusú krízishelyzet leküzdéséhez, mint a burnout szindróma, mindenképpen külső segítségre van szükség. Az első természetesen az lenne, ha az érintettek munkakörülményei változnának, a túlterheltség mérséklődne, de erre nem mindig van lehetőség. A pszichoterápia ajánlott azoknak, akiknek ez a probléma sejthetően valami más, korábbi problémából eredeztethető, így a szakember segít kideríteni a gyengítő hátteret, és a tudatos rendezés során is a hónunk alá nyúl. Mivel ez is valahol egy veszteségélmény, így egyféle gyászdinamika jellemzi az ilyen beszélgetéseket.
A krónikus stressz okozta kiégés egyik kiváló gyógymódja lehet az autogén tréning vagy bármilyen stressz oldó technika, amit néhány ülés alkalmával segíthet elsajátítani például egy képzett pszichológus, de a relaxációs CD-k, DVD-k is eredményeket hozhatnak.
Elkerülhetetlen a gyógyszeres kezelés, ha a kiégés extrém módon súlyos, és szorongás, depresszió kíséri, illetve a felsoroltak nem segítettek érdemben, ez viszont már a pszichiáter hatáskörébe tartozik.
Súlyos esetben akár munkaterület-váltás is szükségessé válhat.
Hiszem, hogy személyiségemmel, kommunikációs készségemmel segítséget tudok nyújtani kollégának, hozzátartozónak és páciensnek.
